Reményik Sándor
Erdélyi magyar diák
Szegény fiú...
Szeretnélek
megsímogatni most,
Lesímítani
zilált szög-hajad,
Szeretném áldóan
és nyugtatóan
Fejedre tenni
nyugtalan kezem:
Világomlás kicsi
mártírja Te!
Szegény fiú...
Már férfigondok gyermek-gondjaid.
Már ízetlen a
diligentia,
S jaj, nincsen
íze a vakációnak!
Az én gondtalan
diák-éveimből
Szeretnék olykor
reád-aranyozni
Egy-egy
vidámabb, mosolygóbb vonást,
Mert a te ajkad
összeszorított,
Sötét, és
hallgatag,
Mint hogyha
minden óra minden percén
Hangtalan „Ave
Caesar”-t mondanál.
Szegény fiú,
Aki hallgatod
itt
A nyelvek bábeli
zűrzavarát, –
Mi lesz Veled?
Szédülve hullsz
a hang-örvénybe le?
Vagy fogsz még
valaha a Lélek nyelvén,
Pünkösdi tüzes
nyelven szólani?...
Reményik Erdélyi magyar diák-ja nem csupán egy „szegény fiú” miatti, költői
sóhajtás. Szívmélyi gyász ez az erdélyi magyar diák-lét ravatala fölött, amit
az első világháborút követően állítottak föl a trianoni „békekövetek.” A hit, a
tudomány és az emberség Apáczai Csere Jánosok, Pápai Páriz Ferencek, Gyarmathy
Sámuelek, Kincs Gyulák által évszázadokon át kitaposott ösvényét náhány
könnyelmű tollvonással robbantották föl, s az így keletkezett hang-örvénybe
immár kilencvennégy esztendeje szédülve hullanak alá erdélyi magyar diákok
százezrei.
A vers keletkezésének évében, 1924-ben
még komor férfigondok tették ízetlenné a vakációt, mert jól tudta a gyermek,
mit veszített el, mikor kisebbségi létbe kényszerítették. Példaképül eléje
állított ismeretlenek, múltba és jövőbe tekintő, hamis történelmi távlatok bábeli
zűrzavarában visszavágyott a csendes, tiszta forráshoz, amit elzártak előle
örökre. Ezért volt oly sötét és hallgatag, ezért lett számára ízetlen a
diligentia (buzgóság, szorgalom) – és ezért szerette volna a költő Reményik
áldóan és megnyugtatóan fejére tenni nyugtalan kezét. Ma már újra
„szabadmellűek” (Ady: Üzenet egykori
iskolámba) a nyári örömök, és olyan kevés erdélyi magyar diák tud a Lélek
pünkösdi tüzes nyelvén szólani! „Nem is lehet!” – hallják panell-iskolák
korszerű ketrecében – „Nem lehet, és nem is kell!” Pedig a hit, az igaz
tudomány és az emberség ösvényét csak a Lélek nyelvén szólók tudják újra kitaposni
e megveszekedett világban. Higgyünk hát az isteni, örök igazságban, és legyünk
a Lélek emberei – mert a nemzeti és erkölcsi sorscsapások, határsorompók és
minden örvények fölött változatlan ott uralkodik a történelem hatalmas Királya!
Kegyelme végtelen, országa romolhatatlan. Ez a tudat tanulni és szolgálni
ösztönző erő mindazok számára, kik beírattak az Ő iskolájába. Ez a tudat
aranyoz reájuk vidámabb, mosolygós vonást.
Lesz majd egy Nagy Évzáró alkalom, mikor
előállnak a sokféle világomlások kicsi mártírjai – akik megtanulták a
megtanulnivalót, kibírták a kibírnivalót, megharcolták a megharcolnivalót,
építették az építenivalót és a nyelvek bábeli zűrzavarának hang-örvényébe le
nem hulltak – és átveszik az oklevelet. Amely nyújtja, átszegzett lesz az a
kéz; áldó és megnyugtató kéz, áldó és megnyugtató hang: „Jól vagyon, jámbor és
hív szolgám! Kevesen voltál hív, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak
örömébe!”
